Mindig mindenben az első a legnehezebb. Mert ismeretlen, mert várakozással teli, mert izgalmas. Az első csók, az első szülés, az első munkahely, az első megmérettetés… Vagy egy blog első bejegyzése.

Igaz, nekem már nem ez az első írásom, úgy 32 éve firkálgatok ezt-azt, manapság pedig napi szinten kerül ki valami a billentyűzetem alól különböző fórumokon. De azért a személyes napló, ami ráadásul bárki számára hozzáférhető, mégiscsak egy speciális önkifejezési forma. Az, hogy a nyilvánosság elé tárok sok mindent, ami bennem motoszkál, nem kis vállalás. Kell hozzá spiritusz, elszántság és erő a mindenféle reakciók elbírására. Én most mégis ajtót nyitok kifelé, hogy akit érdekel, közelebb férjen az "odabenthez". Mert e blog azt is megmutatja, ami az Igenéletre tematikai, a Facebookra pedig terjedelmi okokból nem fér fel.

A szekszárdi panelben, ahol felnőttem, volt egy kedves szomszéd pár: Marika néni és Jani bácsi. Marika néni mozgássérült, de vagány, nagyszájú, szókimondó hölgy, Jani bácsi pedig végtelenül csendes, mindig mosolygós, szerény, epilepsziás beteg. A 80-as években tele bódító, nehéz gyógyszerekkel, melyek folyamatosan leszedált állapotban tartották. Talán ezért is szólt keveset, ezért is üldögélt sokat csendben, a tévé előtt. Aztán egyszer egy nagy tudású professzor felülvizsgálta az állapotát, lecserélte a gyógyszereit, s láss csodát: a szomszéd bácsi felélénkült. Öntudatra ébredt. Már nem úgy viselkedett, mint a filodendron, akit csak porszívózáskor tolnak arrébb, hanem fecsegni kezdett, magyarázott, a felesége szerint beleszólt mindenbe. Eltűnt a köd az érzékeiről, s előbújt belőle az a férfi, akit az új medicinák már nem tompítottak le.

S hogy miért mesélem ezt el? Mert én is úgy érzem magam, mint Jani bácsi a rehab után. „Hála” az elmúlt évek közéletének, a hatalmon lévők pofátlanságának, a reakcióért sikítozó, arcpirító megnyilvánulásoknak, a nőket degradáló monológoknak, az én elmémről is elszállt a köd. Öntudatra ébredtem, nagyon-nagyon sokadmagammal együtt. Végleg.

A közbeszéd jelenlegi színvonala szerintem még azokat is véleménynyilvánításra sarkallja, akiknek eddig eszük ágában sem volt túlmerészkedni a négy fal nyújtotta komfortzónán. Én is sokáig mérlegeltem, tűrtem, hallgattam. Hagytam magam beleszorítani abba az álságos és hazug állapotba, miszerint egy politikus felesége csak ne fontoskodjon, hisz ő nem tényező, nem mérvadó, mit ugat bele a nagyok dolgába! Stoppoljon csak zoknit, főzzön finomakat, ábrándos szemmel hallgassa a csatából hazatérő ura beszámolóit, miközben masszírozza embere lakkos cipőben elgémberedett lábujjait, de gyermeke gondos, meghunyászkodó állampolgárrá neveléséről se feledkezzen meg. Mert nő, ráadásul politikusné az istenadta, hát mit akar többet az élettől?!  

Csak az van, hogy én nem „Vonánéként” születtem. Én nem „A” politikusné vagyok. Egy politikus felesége vagyok, ami éppen csak egy tény az életemben. Sem több, sem kevesebb, mint más történések, más események, más említeni valók velem kapcsolatban. Életem első 25 évét ugyanis férjezetlenül töltöttem, s a „Vona felesége” előtti két és fél évtized alatt szedtem magamra némi öntudatot, műveltséget, kritikai érzéket is, akkor alakultak ki a személyiségem tartópillérei. Nem az esküvőn született meg Vona Kriszta, aki az apja gondoskodása alól kikerülve a továbbiakban a férje gyámságát élvezi majd élete végéig, s békésen éldegél abban a rezervátumban, amelybe a politikusokat beleképzelik. Vagyis amelybe egyes politikusok beleképzelik magukat.

És ha igazán őszinte akarok lenni, márpedig különben mi értelme, el is borzaszt az a fajta szerep, attitűd, amelybe a média- vagy egyéb típusú nyomás bele akarja kényszeríteni a politikusok vagy híres férfiak párjait. Kik azok a nők? Erre vágytak kislánykorukban? Hogy kifodrászolt biodíszletként, némán bicegjenek a férjük mögött a hordhatatlan magassarkúban? Mosolyogjanak akkor is, ha a hócipőjük tele, jópofizzanak olyanokkal, akiket legszívesebben megütnének, nyomják el magukban a személyiségüket, a vágyaikat, a céljaikat csak azért, mert VALAKIK egyszer megfogalmazták, vagy hangosan rikácsolják, milyennek is kellene lennie egy nőnek? Köszi, de nem.  

Én az a csaj vagyok most is, aki mindig is voltam. Aki a politika közelébe csöppenés előtt voltam. Néha komplexusokkal teli, van, hogy bizonytalanságot hordozó, belül élő, tépelődő, de a kintre is erőteljesen reflektáló, vágyakkal, álmokkal, tervekkel teli, meg nem alkuvó nő. Aki a politikában is kiforrott véleménnyel bír, s vállalja, ha az nem mindig cseng össze azzal, amit a férje pártja képvisel. Aki speciális élethelyzetben él, de mégis azon kívül. 

Tudom, ez az attitűd még ma is értetlenséggel találkozik hipokritáéknál. Könnyen ráaggatják az önálló véleményt formáló nőre a „viszketeg lotyó” és/vagy „ostoba feminista” billogot, s ezzel minden további érvelés és vélemény megspóroltatik, a verdikt kimondatott, ennyi és nem több.

De az élet túl rövid ahhoz, hogy a hangosak és agresszívek elvárásai szerint éljük. Az én életem Gáboréval fonódott össze. Büszke vagyok arra, aki ő, de arra is büszke vagyok, aki én vagyok. Annyi minden érdekel! Annyi téma, annyi kérdés, annyi helyzet van, melyek mellé oda lehet állni, melyekről beszélni kell még akkor is, ha kényelmetlen, ha tabu!

Csillogó szemekkel hallgatom a férjem beszámolóit, felnézek rá, tisztelem, szeretem, támogatom. A fiunk, Benedek pedig csodálatos, értelmes, nyitott, hihetetlenül szórakoztató. Őt arra neveljük, hogy soha ne feledje, ugyanolyan értékes, mint mások, soha ne hagyja magát elnyomni, minden körülmények között álljon ki azért, amiben hisz, ne hunyászkodjon meg, ne bizonytalanodjon el, mert csak és kizárólag a saját elvárásainak kell megfelelnie.

Itt vagyok. Írok. Bőven van miről. :)