Vannak nők – de férfiak is -, akik ébredés után nettó két perccel már úgy néznek ki, mintha a Tökéletesség őket választotta volna gazdatestül. Melegítőben és kinyúlt pólóban is megjelenhetnének az Operabálon, annyira önazonosan, természetesen, könnyed elegánsan viselnek mindent, hogy az egészen elképesztő. Ez a kiváltságos kaszt körülbelül százhúsz embert számlál világszerte, de tuti, hogy én legalább 90-et már kiszúrtam közülük. És frusztrálnak.   

Mert vagyunk mi, a többi majdnem 8 milliárd szerencsétlen, akik reggelente csak bámulunk a tükörbe, s azon tanakodunk, ki a túró az ott szemben. Az nem lehet, hogy én… Nem és nem.

Na, a reklámipar nekünk lett kitalálva. A marketingesek, termékmenedzserek a mi tükreinket veszik célba, a mi reggeli (vagy délelőtti, vagy esti) ábrázatunkra, állapotunkra lövöldöznek mérgezett nyilaikkal, egészen addig, míg el nem fáradunk egy plázába, s fel nem vásárolunk mindenféle szirszart, amiktől azt reméljük, hogy a következő napon Hófehérke néz majd vissza a fürdőszobai tükörből, nem a Mostoha.

Én nem dőlök be mindennek, de a minap azért sorra vettem, mi mindennel kellene magamat bekennem, bedörzsölnöm, simogatnom, epilálnom, illatosítanom, feszesítenem, pakolnom, puhítanom, reszelnem, radíroznom, lágyítanom, színeznem, befújnom, hogy a három és fél órás procedúra után úgy tűnjön, mintha nem csináltam volna semmit.

Kezdjük fentről lefelé!

1. Haj:

Nálam ez külön történet, mert ha itthoni körülmények között kezdek hajformázni, az eredménye nagyjából olyan lesz, mintha Pumukli és egy univerzális felmosófej egyéjszakás kalandjából fogantam volna. Ezt a húgom nemes egyszerűséggel úgy fogalmazta meg, hogy fanszőr van a fejemen. Ergo nem azért járok fodrászhoz hetente, mert úriasszonyi kedvem így kívánja, hanem mert a háztáji boglyával nem lennék utcakompatibilis. Dacára a lehetetlen küldetésnek, fényévente próbálkozom itthon is a kulturált frizurakészítéssel. Ezért van mini hajvasalóm, göndőrjítő habom, spray-m és hajszárító tárcsám; és itt most álljunk is meg egy pillanatra és ízlelgessük a szót: göndőrjítő! (Update: azóta lecsekkoltam a fürdőszoba tartalmát, s a göndörítő cucc krézi hullámokat ígér. A göndörjítő az a szemre kell - bocsi. :) )

Vannak dolgok, melyek láttán-hallatán úgy érzem, a megálmodója, megalkotója, kimondója helyett én kaparnám el tíz körömmel magamat a föld alá, annyira égő. Ennek az érzésnek már neve is van: szekunder szégyen. A jelenség, amikor mások helyett szégyenkezel. Azok helyett, akik pl. hallás, hang és megjelenés nélkül elindulnak az X-Faktorban; azok helyett, akik tajt részegen a villamoson előveszik a lompost és maguk alá vizelnek, és azok helyett, akik megalkotják és bevezetik a köztudatba a göndőrjítő termékcsaládot. Az már primer szégyen, hogy én meg megveszem - a kör itt zárul be. 

A göndörjítő mellett/helyett/ellenpontozásaképp van vasaláskönnyítő krémem, van szerkezeterősítő balzsamom, van hajhullás elleni ampullám és van hajvégtápláló argánolajam is. Na, ezeket mind nem használom, mert általában fodrász mossa a hajam.

2. De menjünk a haj alá! Arc:

Negyven felé a nőnek, ugye, már táplálnia kell a bőrét. Mert kiszárad, mert aszalódni kezd, mert a 25 évesen még helyes kis nevetőráncok lassan Mariana-árok mélységűvé kövülnek, a szem környéki szarkalábakból pedig jeti lábnyom lesz. Summa summarum: kell az a táplálék és kész. Namármost, a legjobb az őssejtes krém. Arra még nem jöttem rá, kinek vagy minek az őssejtjeit tartalmazza, de mivel nem az enyémet, annyira nem is forszírozom a dolgot. Néha jobb nem tudni! Szóval: a szem köré kell a szemránckrém. Lejjebb a nappali arckrém, éjszakára meg az éjszakai változata.

A smink alá alapozó, de nem ám a piacos, mert 2000-ért ne akarjak még fedést is; minimum tízezret kell kicsengetni érte, de az is csak úgy eredményes, ha a szem alatti karikákra beszerzek külön korrektort vagy mit. Állítólag van valamilyen szabály, mely szerint alapozót úgy kell választani, hogy a kézfejre kenjük, és ha ott összeolvad a bőrünkkel, akkor az arcunkra is jó lesz. De lehet, hogy egyáltalán nem ez a szabály, úgyhogy mindegy is. Annyira nem mozgat meg a kérdés, mert világéletemben sokkolt a gondolat, hogy a maszkszerű, tökéletes archoz elöl köldökig, hátul meg veséig le kell kennem magam egy anyaggal. De azért fültőig már próbálkozom.

Aztán ott a kőpúder, na meg a pirosító, amit soha nem tudok a megfelelő helyre feltenni.

Meg a szemceruza, meg a tus. Kislány koromban arról ábrándoztam, ha felnövök, én is olyan cicaszemeket meresztek majd a világba, mint Sophia Loren vagy Lollobrigida. Úgy gondoltam, a nőiesség fokmérője a kétméterre kihúzott tusvonal. Mikor kamasz lettem, próbálkoztam is többször. Cicát soha nem sikerült rajzolnom, inkább bánatos kóborkutya lettem, lefittyenő szemhéjakkal. Ma pedig – hiába lett sminkes a tesóm – korom okán már nem lehetek macskanő. A nevetőráncokkal megspékelt tussal inkább hasonlítok Etusra a Szomszédokból, mint a végzet asszonyára.

Persze sminkből is szolid az igazi, tehát a 45 perces pacsmagolás után olyan hatást kell keltenem, mintha semmi nem fedné a képemet, csupán szerencsés génjeim reklámja lenne az arcom!

A szemöldök- és bajuszgyantát most nem ecsetelném, annyira méltatlan! Mégiscsak nő vagyok, a keservit neki!

Minimum kétszer, de inkább háromszor mosson az ember lánya (meg a fiának sem árt) fogat naponta. Mégpedig fluoridos-fehérítő-fogkőképződésgátló-ínygyulladáscsökkentő-mikrokristályokkal kényeztető fogkrémmel. Öblögetni liszterinnel vagy cserszömörcével ajánlatos. A rések közé fogselymet szuszakolni, a nyelvről pedig a fogkefe hátsó részének dörzsi felületével kell(ene) lekaparni a lepedéket. Kellene, ha kibírnám hányás nélkül.

A tiszta szájüreg kapujára rúzs kívánkozik. Mondják, csak óvatosan, ne kerüljön rúzs a fogra. Ja, kérem, odáig el is kell jutni. Nekem az is komoly gondot okoz, hogy egyáltalán a szám rúzsos legyen. A hétköznapokon nem pingálok, de egyszer egy hivatalos esemény előtt kedvet kaptam. Gondoltam, otthon hagyom a jókislányt, felkenek egy tűzpirosat. Be is szereztem egy menő márka Apocalips fantázianevű cuccát és körbekarikáztam az ajkaimat. Pont, ahogy láttam a Szex és New Yorkban. Az eredmény azonban nem Carrie vagy Samantha lett, hanem Joker az ősBatmanből. A szájzugaimon csak 2-2 centivel csúszott túl a mutatvány, felül meg majdnem az orromig ért. De az apokalipszis azért apokalipszis, hogy ne lehessen egy fáradt papírzsebkendővel semmissé tenni. A végén már egy mosogatószivacs dörzsi részével próbáltam megszabadulni tőle, de még másnap is találtam foltokat az államon.

3. Nyak

A középkorú nő pulykanyakára táplálóbb krém használatos, mint az arcra. Lágyabb, mint egy testápoló, de sűrűbb, mint az arckrém. Nekem nincs ilyen, pedig lassan kellene. Egyszer elkaptam egy beszélgetős műsor néhány percét a tévében, melyben egy egykori szupermodellt faggattak az életéről. Többször mutatták oldalról és egész közelről a nőt, én meg észrevettem, hogy a felesleges arcbőre a füle mögött van csomóra kötve. Nem viccelek, guillotine alatt is kitartanék amellett, hogy a kivasalt nyakának és pofazacskójának maradékát láttam megbújva az eltűrt haja mögött. Ijedtemben másnap vettem egy nyolcezer forintos arcszérumot és napokig próbáltam mérni az arcbőröm megereszkedési sebességét.

4. Dekoltázs, mell

Ó, erre a területre is csodás krémek vannak! Mit csodás krémek, egyenesen csodakrémek. Olvastam olyan készítményről, amelyet akciósan 50e-ért árulnak a neten, állítólag csak növényi kivonatokat tartalmaz, és öt hét használat után 70-esből 95-ös kosárméretet garantál. Jön az ártalmatlan kínai jamgyökér meg a lucerna a keblemre, kenegetem bőszen, ők meg csak fújják, duzzasztják a csecsem, míg végül a Decathlonban kell sátorlapot vennem az estélyi ruha alá! De ha a krém nem válik be, még mindig van „Mellesítő” kapszula, amely nem kívülről növel, hanem belülről keleszt, dagaszt, bombanősít. Csak pár havi kosztpénz, csak pár hét türelem kell, csak amíg a csalók összetarhálják a bögyösödni vágyó háziasszonyoktól a világkörüli út árát, s lelépnek a francba.

5. Nemszeretem testrészek

Azt is mondhatnám, hogy a restrészek. A comb hátsó része, no meg a fenék, amelyek felülete egy bizonyos kor meg sok bizonyos típusú szénhidrát eltüntetése után olyan petyhüdt és rücskös, mint egy plüss sajtreszelő. Valamilyen oknál fogva azt képzeljük, ha bekenegetjük koffeines-fahéjas-mentolos-körömvirágos-citromos kencével, nyugodtan üldögélhetünk a kanapén tovább, a zsírégető készítmény dolgozik helyettünk. Pedig nem. Edzés, mozgás és életmódváltás nélkül sajna a rücsök, rücsök marad. Tapasztalat és jelen idő. Van a gyűjteményemben jó pár tégely csodaszer, melyek árából már nemhogy fitneszbérletet, de fitnesztermet is vehettem volna, ahelyett, hogy baromságokkal simogatom a húsos combjaimat esténként. Ülve.

6. Sarok

Ó, a nagy mumus. A téli időben, a bolyhos harisnyában elkényelmesedett, megkeményedett, kiszáradt talpbőr. A szandálszezont nyitó keserű szembesülés: a repedt sarok. De van rá reszelés előtti puhító gél, reszelés közbeni kímélő krém, reszelés utáni nyugtató balzsam. Meg persze speciális, gyémántkristályos reszelő, meg a reszelések közötti időszakra puhán tartó esszencia, mely a speciális, hipertermészetes biopamut zokni viselésével együtt fejti ki áldásos hatását. Anélkül nem.       

7. Körmök

A színes, ízléses köröm nagyon elegáns, s minden életkorban, évszakban elvárható. Lakkozásban kivételesen elég jó vagyok. Van sok szép üvegcsém, vettem lakkozás előtti oldatot, lakkozás utáni fényt, minden pipecül működik, ha ráveszem magam a nagy mutatványra. Szépen felkenem a színt, még a bal kezemmel is a jobbra, ezzel nincsen gond. A türelemmel van. Ahogy várom, hogy megszáradjon, biztosan viszketni kezd a fülem (persze belül), vagy a számba csúszik a hajam, teljesen evidens hát, hogy orvosolom ezeket a problémákat. A köztes állapotban lévő, ragadós cuccal a körmeimen. Vagy a készre festett kezemmel elkezdem leoldani acetonos vattával a korábbi színt a lábkörmeimről is. Merthogy elfelejtem az összefüggést.

Aztán vannak még a dezodorok, testpermetek, parfümök, kézkrémek, körömágyápolók, gyantacsíkok, borotvák, tusfürdők és megannyi izgalmas, pénztárcafosztogató és időrabló termék.

Természetesen nem élek mindezekkel naponta. Ezt a bejegyzést is röpke három óra alatt írtam meg, pedig csak felidéztem, miket is tart a reklámipar az ápoltság alapkellékeinek.

Én maradok a minden reggeli 25 perces rutinnál. Ennyi idő alatt lezuhanyozok, fogat mosok és a magam laikus módján imitálok valami sminkelésfélét.

Igaz, így hiába keresem Hófehérkét a tükörben újra és újra. Be different! A Mostoha úgyis izgalmasabb karakter. ;)

Ezt a bejegyzést a müncheni trambulinpark kávézójában írom. Lassan hagyománnyá lesz, hogy minden külföldi városban, ahol járunk, és ahol van persze, meglátogatjuk az ottani ugrókomplexumot. Beninek a pattogás, a szaltók az élete, miért ne szereznénk neki örömet?!

Jó rég megállapodtunk, hogy nem halmozunk javakat; ha van egy kis rávaló, azt inkább elutazzuk, hogy együtt lehessünk és közös élményeket gyűjtsünk. Benedek nem követelőző gyerek, soha nem veri a földhöz magát semmiért, a trambulin az egyetlen szenvedélye. Nekünk meg ő. ;)

Szóval: Münchenben vagyunk egy villámutazáson. Tegnap érkeztünk, az arab negyed kellős közepébe. Nem tudom, hivatalosan van-e arab negyed, de a városrész, ahol megszálltunk, nagyon úgy fest. De nem csak „muszlimokkal találkoztunk”, hanem keresztény szenttel is. A Szent Péter templom rejti ugyanis Szent Munditia felékesített csontvázát, aki a 4. században halt mártírhalált. A hagyomány szerint a Rómából kivezető utak mentén számos katakombára bukkantak munkások a 16. század végén, melyek rengeteg csontvázat rejtettek. Valószínűleg ide menekültek az üldözött keresztények a rómaiak elől. A 16. századtól a templomok „versenyeztek” azért, hogy még a legkisebb kegyhely is büszkélkedhessen egy mártír és/vagy szent csontvázával. Ezeket a maradványokat apácák és szerzetesek a legnagyobb pompával díszítették fel, így bocsátották a hívek szeme elé. Szent Munditia is gazdagon ki van cicomázva, a kezében pedig egy kelyhet tart, melyben a legenda szerint porrá vált vére van. Beni első kérdése, mikor meglátta: - Nem fogok rosszat álmodni? – de aztán tátott szájjal hallgatta a történeteket. Ahogy ma délelőtt is nagyon figyelt, amikor Gábor az Olimpiai Parkban mesélt a ’72-es olimpián történt merényletekről is. S mivel hihetetlen memóriája van, biztosan jó sokáig emlékezni fog ezekre a dolgokra. Sokkal tovább, mint akár egy új játékra emlékezne.

Münchenben most járok először, ám a felnőtté válásom egyik sarokköve ehhez a városhoz kötődik. 1994-ben a szüleim egy társasággal kiutaztak a müncheni sörfesztiválra. Én 16 éves voltam, Jucus pedig 12, pont annyi, amennyi Benike most. Anyukám és apukám úgy gondolták, elég nagyok és felelősségteljesek vagyunk már ahhoz, hogy néhány napra magunkra hagyjanak otthon. Akkor még csak vezetékes telefon volt, nem tudtak ötpercenként ránk csörögni, mégis vállalták, mert bíztak bennünk. Mi meg nem éltünk vissza ezzel. Nem lógtunk a suliból, nem rendeltünk orrba-szájba pizzát, és nem volt ötnapos házibuli sem. Összefogva mindent ragyogóan megoldottunk. És nagyon élveztük. Hogy bíznak bennünk és azt is, hogy képesek vagyunk ellátni magunkat.

Ma már más a világ. Nem tudom, Benit mikor merem egyedül otthon hagyni, s azt sem, ő mikor akarja ezt. Egyelőre sem ő, sem én nem állunk erre készen.

De most nem is ez a fontos. Hanem az, hogyha lenézek a trambulinteremre, a fiam csatakosra izzadt buksiját meg a kipirult arcát látom, rajta a fülig érő szájával. Helló, München!            

Már nem lehet kinyitni az internetet anélkül, hogy ne ütközzek bele egy agresszív véleményvezér kirohanásába. Minden oldalról. Nyomják az agresszív liberálisok, az agresszív nagymagyarok, az agresszív hímsoviniszták meg az agresszív feministák is.

Mást sem ont az online tér, mint süketek monológjait, mert párbeszédre már rég nincs sem igény, sem intelligencia, sem semmi.

Itt a Pride. Hetek óta másról sincs szó, mint az egyik tábor erőszakos kísérletéről, hogy megmagyarázzák, miért is jó ez a csodás rendezvény mindenkinek, s ha valaki nem szimpatizál az egésszel, akkor rohadt kirekesztő, ostoba, homofób, húgyagyú szarcsimbók. A másik csoport agresszív és primitív véleménye egy jottányival sem szerencsésebb, mert erősíti azt, hogy aki ellenzi a felvonulást, az rohadt kirekesztő, ostoba, homofób, húgyagyú szarcsimbók. Okádnak egymásra oda-vissza a kommentekben, hiszti van, vita nincs, csak minősítgetés, gyalázás, anyázás.

Soha életemben nem voltam a Pride-on. Nem éri el az ingerküszöböm, nem foglalkozom vele. Igen, tudom, a Jobbik elnökének párjaként ez elég furán hangozhat minden - egyébként egyformán előítéletes és szemforgatós - körben, de azt sem értettem, a kordon túloldalán dobálózók mit akarnak. Hogy az ordibálástól meg tojástól vagy paradicsomtól elmenjen a vonulók kedve? Vagy jó érzés magukból totál kivetkőzve gyalázkodni, s a habzó szájukkal bejárni a világsajtót?

Nincs kulturált társadalmi vita, csak az ellenfelek ökölrázása megy egymás felé. Igen, egyik oldal sem különb. Valószínűleg azért, mert igény sincs a konszenzusra. Egyik csoportosulásnak sem. Mert jó ez így. Lehet provokálni egymást oda-vissza, s meg lehet nyugodni a vélt meggyőződésben, hergelni egymást újabb egy évig, hogy aztán kezdjék elölről habozni a semmit. A támogatók a folyamatos minősítgetéssel, kiszólásokkal, felháborodott posztokkal ugyanis fikarcnyival sem szimpatikusabbak a semleges többség szemében, mint a dobálózó ellentüntetők. Ez a nagy helyzet.

Aztán itt van a „Nőknek a konyhában a helye” kontra „Menjen minden férfi a picsába!” szintű, totál zsákutcás egymásra mutogatás. Nonstop. Itt is agresszív, hisztis mindkét oldal. A folyamatos görlpávörtől meg az állandó hülyepicsázástól is fennakad ám az ember szeme, komolyan.

De itt van egy beteg kormány a fájóan primitív üzeneteivel, melyek már annyira szánalmasak, hogy még csak felháborodni sem lehet rajtuk igazán. „ZS” kategóriás megmondóemberek, szint alatti üzenetek, hergelés, gyűlölködés.

Az emberben meg nagy a kísértés, hogy meghunyászkodjon, hogy elszégyellje magát azért, mert értetlenül áll, mert egyik táborhoz sem akar tartozni, mert kívülálló. Nagy a kísértés, hogy csendben maradjon, akár még tart is attól, hogy kipellengérezik. Na, ez a nagy csapda. Az eltorlaszolt végű utca. A csendes besimulás egyik vagy másik halmazba.   

Mégis, bátortalanul, de azért csak megkérdezem: a hangosak közül van bárkiben is akarat a változtatásra? Hümmög mindenki a rohadt politikusokra, az ostoba kampányokra, a szánalmas üzenetekre. De! Van akarat a változtatásra? Lószar van, nem akarat. Indul egy tüntetéssorozat, s mi történik? A harmadik alkalommal már annyira veszik komolyan a tiltakozást, hogy pillecukrot sütögetnek technozenére a Kossuth téren. Aztán a kormány válaszul beveti az érinthetetlen CÖF-kommandót, akik nagyjából olyan intelligensek, hogy még a saját molinójukat is fejjel lefelé szorongatják.

A neten mindenkinek rohadt nagy az önérzete. Mindenkinek megvan az egyetlen és kizárólagos igazsága, mely mellett nem tűr meg másikat. Üzengetés, burkolt célozgatás, degradálás, lesajnálás. Közben az idő megy, már nem két szekértábor van, hanem millió, s mindegyik gyűlöli a másikat. Minden csoport a „saját farkát kergeti, mint a ketyós macskák”. Persze "papíron" mindenki cefetül párbeszédképes, csak hát a másik oldal... Aha. 

Pedig egyik szemellenzős, bigott tábornak sem kellene nagyon arcolnia, mert amit művel a közélet, mindenkit beleértve, az dupla nulla. Ezzel a mentalitással akar bárki is felépíteni egy erős, büszke és boldog európai Magyarországot? Pff! De valószínűleg ez nem is szándék. Biztosan mindenkinek tök jó így, ahogy van. Különben már elindult volna valami a szartaposás helyett. 

Van úgy, hogy sírni kell. Csak jön, csak árad, csak szétfeszíti a könnycsatornákat, s utat tör. Hiába küzdesz, ha valami felgyűlt odabent. Nem csak a rossz, lehet jó is. Az is lehet, hogy csak túlcsordul a szív, csak kibuggyannak azok az érzelmek, melyek már nem férnek el egymás tetején. Mert az érzésraktár nem olyan, mint a szekér, melyre mindig lehet egy újabb villaheggyel pakolni. Nem. Az érzelmek egyszer csak kiáradnak, s a legritkább esetben földön fetrengős kacagás formájában.

Az utóbbi időben olyan sok minden volt/van, ami külön-külön is megríkathatott volna. De várt, várt a lelkem, s egy csomagban zúdult ki belőle minden.

Most ülök, és zokogok. És várom, hogy könnyebb legyen, kiürüljön, megtisztuljon.

Voltak csodák az elmúlt időszakban. Együtt volt a család, a szüleimnek megmutathattam Rómát, együtt nevettünk, hatódtunk meg, barangoltunk, vacsoráztunk, élményeket gyűjtöttünk. Túlcsordultam.

Volt veszteség. Haláleset, fiatal barát, gyönyörű, életvidám nő, hirtelen. Feldolgozhatatlan.

Volt aggódás. A Gyermek. Ő folyamatos napsugár, folyamatos boldogság, folyamatos rácsodálkozás, de merő aggodalom is. Érte, tőle, miatta. Megsínylettük az év végét, megsínylettük az ötödik osztályt, az iskolai skatulyákat, a bizonyítási vágyat, a meg nem felelést, a gyötrődést. Sírtam helyette is, vele is, mellette is, meg akkor is, amikor senki nem látott. Szorongok, hogy ne fájjon neki a kudarc, megvédeném, megkímélném mindentől, de tudom, hogy nem lehet. Így inkább csak azt kérem mindig, most, a könnyektől homályos képernyő előtt is, hogy legyen boldog. Boldog és egészséges.

Van bizonytalanság. Magamban. A tehetségemben. Az utamban. A hátországosdiban. Vannak kételyek. Hol az utam? Merre tartsak? Merre tartok? Kellek? Kell, amit csinálok? Kell, ami vagyok? Így kell? Így elég?

Van türelmetlenség, gyötrődés, a vélemények, az indulatok lefojtása. Az ordítás helyett is pótszer a sírás. Egyszerűbb, nőiesebb, elegánsabb. Pedig van, hogy üvölteni kéne. Körülnézve toporzékolni, taposni, netán hajat tépni is. Amíg lehet, humorral nézni, hogy milyen ország lett körülöttünk, de van, hogy farkasvigyorba merevedik a nevetés. Látva ezt az ócska kormányt, minden aljasságával, az egybites üzeneteivel, a cinizmusával, gőgjével, a tolvajtempójával – és látni azt, hogy mennyien nem látják. Meg lehet próbálni nem foglalkozni az egésszel, de lépten-nyomon szembe jön.

Szóval: van úgy, hogy sírni kell. Hálából a jóért, kipucolva a fájdalmat. Meg azért, hogy legyen újra hely a nevetésnek. Mert mégiscsak nevetni a legjobb. Kinevetni a világot, nevetni a gyerekemmel, a párommal, nevetni magamon. Bátran, tisztán, harsányan. 

Körmi úr itt fekszik mellettem a hűvös padlón, miközben ezeket a sorokat írom. Megreggelizett, megkapta a tejszínhabba rejtett vitaminját és immunerősítőjét, s most – ahogy Benedek szokta mondani – vadul nyalakszik. Elégedett, kiegyensúlyozott hároméves macskalegény.

Körmi urat gondolatban temettük már, pont egy évvel ezelőtt. Tavaly június 3-án jött a vérvétel eredménye, mely szerint a cicánk FIP-es (erről írtam ITT), s abból a betegségből macska még nem gyógyult meg. De Körmi igen. A felépülése legendás, az állatorvosi rendelő minden újonnan érkezett dokija tud a történetünkről. Hiszem, hogy a szeretetünk, a gondoskodásunk rengeteget segített a felépülésében, na meg a tény, hogy dolga van velünk.

Mert dolga van: lassulásra, odafigyelésre, kikapcsolódásra, megélésre tanít. Ha dörgölőzik a lábunkhoz, figyelmet akar. Ha lapul a kanapé előtt, a labdáját keresi, jelezve, hogy itt a játékidő. Ha felugrik mögém a széktámlára, tudatja, ideje hanyagolni kicsit a gépet, s őkelmével foglalatoskodni. Része az életünknek, családtag. Hálás a figyelemért, a gondoskodásért, mi pedig a lehető legjobbat nyújtjuk neki. Ha már egyszer az életünk részévé tettük, akkor méltó figyelmet és gondoskodást kap.

Jó lenne egy kutyus is, kis vizsla vagy tacskó, de az össze-vissza, jövős-menős életünkkel sajnos a felelős kutyatartás nem egyeztethető össze. Mérlegeltünk, így döntöttünk. Mert látjuk, tudjuk, hogy az állatoknak is lelkük, személyiségük van. Egy kutyát főleg nem hagyhatunk magára napokig. Elég csak belenéznünk egy kutya vagy macska szemébe. Kiviláglik a tekintetükből a jellemük. A ragaszkodásuk. A figyelemre vágyás. A szeretet. Igen.

Éppen ezért állok értetlenül, megdöbbenve és lélekfacsarva az állatkínzós jelenségek előtt. Éhezteti a kutyáját? Elszorítja a láncát? Viadalra tenyészt? Felgyújtja a kiskutyát? Falhoz csapja a kismacskát? Focizik a gólya fejével? Hát milyen lelkület kell ehhez? Milyen sötétség, milyen sivárság, milyen gonoszság lapul annak az embernek a belsejében, aki ezt meg tudja tenni egy állattal? Belenézett már annak a kutyának a szemébe, akivel ezt teszi? Olyan mélyen, igazán? És nem látta abban a fekete szempárban az értetlen fájdalmat és – a tettek ellenére – a feltétlen ragaszkodást és a töretlen bizalmat? A bizalmat, a hitet és reményt az utolsó pillanatokig? Addig, míg a nyakat elszorító lánc végleg megszabadítja a szerencsétlen, kiszolgáltatott párát a földi szenvedéstől. Hát kik ezek az emberek? Vagy inkább: mik ezek a lények?

Írtam már indulatos cikket (ITT), de sosem elég a felháborodásból. Hála Istennek, egyre többen ismerik fel, hogy egyesek viselkedése, ahogy az állataikkal bánnak, nem sokban különbözik attól, ahogy az emberekhez viszonyulnak. Mert aki egy kutyát halálra kínoz, az a környezetét sem rózsaszirmokkal hinti be. Lehet cinikuskodni, amikor Gábor például kiskutyákat simogat, vagy állatmenhelyen pucolja a szart, hogy cukiskodik meg vadássza a hatást, de inkább legyen ilyenformán cuki, mint érzéketlen bunkó.

Lehet azzal jönni, hogy az állatvédelem a Jobbik politikai terméke, ahogy Lázár miniszter fogalmazott néhány hete, meg hogy az embervédelem fontosabb, hisz a falusi szegények nem értik, mit akar a Jobbik az állatok jogaival. Lehet ilyesmiket mondani, de inkább nem kéne. Mert elég szomorú az, ha valakinek addig terjed az empátiája és beleérző képessége, hogy az állatkínzás ellen szót emelőket a teleshopban bohóckodó ripacsokhoz hasonlítja, akik a „Letöltendő börtönt az állatkínzóknak!” nevű terméket próbálják a népre sózni.

De fordítsuk meg! Ha – fideszes szóhasználattal élve – az állatvédelem politikai termék, ám legyen! S ha a kormánypárti képviselők egyszer végre hajlandóak lennének a fejüket kihúzni a seggükből, láthatnák, hogy erre a „termékre” van kereslet.

Hisz minden egyes állatkínzós kegyetlenség napvilágra kerülése után egyre többen és többen követelik a tisztes megtorlást az elkövetőknek. Rengetegen voltunk tavaly a Kossuth téri demonstráción, rengetegen voltak a szurkolók által szervezett vasárnapi demonstráción (nyaraltunk, így nem tudtunk ott lenni), s egyre többen és többen lesznek. Dacára a tamáskodó hangoknak.

Mert ez nem politika, hanem puszta jóérzés, empátia és – még ha giccsesen is hangzik – szeretet. Talán itt kezdődik az „embervédelem is”.

Ma a magyar internetfelhasználók tekintélyes része néhány órán keresztül azt találgatta, hová is tűnhetett a legnagyobb követőtáborral bíró Tibi atya oldala a Facebookról. Azt nem mondom, hogy tövig rágtam a húsz körmöm, de bevallom, az én fejemben is megfordult, hogy esetleg a Magyarországot irányító beteg hatalom keze lehet a dologban, ugyanis a virtuális pap nem igazán kímélte Fideszéket az elmúlt időszakban.

Aztán kora délután fény derült a rejtélyre. Az oldal lekapcsolása nem volt más, mint a szerkesztők öntrollkodása. A miértekre a meglehetősen nyers, „Újra itt, basszátok meg!” című blogbejegyzésben adnak magyarázatot. Az okok között említik, hogy míg a képviselők terelnek, porolnak, maszatolnak, kilopják a szemünket is, addig a média azon a jelentéktelen szarságon pörög, hova is lett Tibi atya. Meg persze a követők is konteoznak, találgatnak, de az senkit nem érdekel, hogy négymillió mélyszegény országa vagyunk. „Kattintsatok már fontos, de nehezebben fogyasztható dolgokra is, basszátok meg!” – így a közösségi pap. Bejegyzése végén pedig gyakorlatilag lefaszfejez mindenkit, dicsértessék!

Rendszeresen olvasom a - egyébként Habony érdekeltségébe tartozó - Blogstaron Tibi atya rendszerkritikus, komoly társadalmi problémákat felvető, mégis konyhanyelven megírt szösszeneteit, s legtöbbször egyetértek vele. Ahogy rendszeres olvasója vagyok Puzsér Róbert írásainak is, akit tisztelek azért a szellemi szabadságért, amit évek kemény munkájával, szisztematikus önújraépítéssel, bátorsággal kivívott magának. Bírom, hogy nem simul be sehová, s „mindig ad a saját véleményére.” Az sem zavar, hogy tollhegyére tűzi a Jobbikot is, mert mindig érvekkel, ügyek vagy ideológiák mentén teszi, és sohasem proletár módon. Lehet gondolkodni a mondandóján, s nekem ez fontos.

S hogy miért használom a „proletár” szót? Mert Puzsér minden megnyilvánulásával a szellemi igénytelenség, a kulturálatlanság, a nívótlanság, a szűklátókörűség ellen hirdet harcot, s újabban Tibi atya is eltartott kisujjal faszfejez mindenkit, akinek nincs annyi igénye, hogy a napi betevő, feliratos szexmémen kívül legalább a Hírstarton megjelenő cikkcímeket végigpörgesse.

Csak az van, hogy ez nem új keletű jelenség. A nagy számok törvénye alapján, s a könnyebb ellenállás irányába haladás okán sokkal több a megvezethető, mint a gondolkodó, értelmes ember. Puzsérral szólva, Tibi atya 1,3 millió (irdatlan szám) követőjének egy része is „proletár”, akiket valamiért bevonzott az oldalra, akik kattintásaikkal és reakcióikkal jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a brand így felfusson, s akiket bizony a szerkesztők naponta többször is kiszolgálnak az „Amikor…” kezdetű, meglehetősen szerény agyhasználatot igénylő képecskékkel.

Értem én, hogy Puzsér Róbertnek és a Tibi atya márka mögött álló értelmiségieknek még a mellszőrük is kihullik attól a mélyigénytelenségtől, melyben vergődik a világ tekintélyes része, mert én is kivagyok ettől, de egyelőre ezzel kell együtt élni. Megdöbbent, hogy az emberek egy része mennyire nem érti az iróniát pl., s ha igazán biztosra akarok menni egy viccesnek szánt, könnyed cikknél, oda kell írnom zárójelbe az agyhalott trollok támadásait elkerülendő: Vigyázat, humor!

Az a szomorú valóság, hogy jelen helyzetben sok lúd sem fog disznót győzni. Mert ebben az országban ma az a „minőségi” véleményműsor, hogy a rendszeres poharazgatástól egyre püffedtebb fejű lakájok körbeülnek egy asztalt, s válogatott trágárságok közepette azon élvezkednek, hogy Vona Gábor egy miniszteri székért átoperáltatná magát akár nővé is. Vagy ha épp nem ez, akkor buzi, köpönyegforgató, szarcsimbók, tetű és különben is: Soros meg Simicska. Aztán az előző esti műsor zanzája megjelenik a másnapi nyomtatott latrinában is, s ha épp olyanjuk van, átveszi az MTI…

Az a szomorú valóság, hogy jelen helyzetben Magyarország kormányának prominensei, az országot irányító párt vezető figurái annyira ócska és demagóg szövegekkel állnak ki a nyilvánosság elé, mely hallatán Benedek négyéves korában elhajtotta volna a francba az óvónénijét, mondván, ne nézze már ennyire hülyének.

De a nép nem szól. A nép egy része bólogat, lájkolja, megosztja, s örül az arcába hajított kakakupacnak. Le sem törli, úgy mászkál, viseli büszkén, mert a nagyvezírtől kapta.

Szóval: értem Tibi atya mai marketingfogását, jó geg volt. Biztosan jött párezer új követő is, de tartok tőle, nem (csak) a minőségi fajtából. Ettől függetlenül mindazoknak, akik most egy szellemi rezervátumban püffögnek a prosztóság láttán, csinálniuk kell, dolgozniuk kell, törekedni a jóra, szépre, építőre, minőségre, szemfelnyitogatásra, hátha egyszer megérjük, hogy azok, akikre Tibi atya is utalt, nem (csak) lócitromot, hanem búzát is csipegetnek majd. Nem ma lesz, de nem szabad feladni.

A felnőttkort, a beérést, megérkezést nem csupán az jelzi, hogy felelősséget vállalunk az életünkért, gyermeket nevelünk, akiért és aki helyett kiállunk, amíg ő nem képes magát menedzselni, hanem az is, hogy megnövekednek a veszteségeink. Szegényebbek leszünk illúziókkal, vágyakkal, álmokkal, és sajnos barátokkal, szerettekkel is. Nem csak a csalódások, hanem az elmúlás okán is.

Engem eddig tenyerén hordott a Sors. Nem kellett sokszor búcsúznom. De manapság bizony egyre gyakrabban érkezik halálhír, velem egykorúak távoznak, itt hagyva családot, gyerekeket, szerelmet, szinte el sem kezdett életet.

Négy éve Kata barátnőm ment el, 38 évesen. Három hónap alatt elvitte a rák. Június végén még együtt ebédeltünk, tervezgettük a készülő könyvét, válogattuk az írásait, kávéztunk, limonádéztunk. Ő alig evett, azt mondta, rossz a gyomra. A másnap már a sürgősségin találta, néhány nap múlva pedig megérkezett a szörnyű diagnózis: rosszindulatú petefészek-daganat, áttétekkel. Műtét, aggodalom, küzdelem, rossz hírek… Így telt a nyár. 2013. szeptember 6-án pedig jött az sms: Kata elment. Előző este még el tudtunk búcsúzni tőle, mind, akik végig mellette voltunk egy fájdalmasan rövid, de küzdelmesen hosszú nyáron. Nagyon fájt, ahogy haladt az idő, úgy hasogatott egyre mélyebben a hiánya. A könyvét karácsonyra kiadtuk, csodás kis kötet lett, egy itt maradt lélekdarab belőle. Manapság mennyire sokszor kellene a tanácsa, a két szóba belesűrített életbölcsessége, a tűpontos helyzetelemzése, a lágy hangja, a sírva röhögős, röhögve sírós beszélgetések Ócsán, ahogy szidjuk ezt a rohadt rendszert, ahogy kibeszélünk minden „arra érdemest”, s a végén mindig megfogadjuk: „Megcsináljuk, biztos is!”

Néha még megnyitom az egykori emailjeit, s már képes vagyok mosolyogva olvasni, sőt, van, hogy fel is röhögök azon a rakás hülyeségen, amit összehordtunk annak idején, mikor hol ő volt rossz passzban, s én húzgáltam ki a hajánál fogva, hol meg fordítva.

Néhány napja egy másik Kata is elment. Ő nem napi kapcsolat volt, de lélektárs. Egy olyan erős energiákkal megáldott, csodálatos teremtés, aki, ha levelet írt, vagy csak üzent, „kisült” a képernyő. A Jobbik révén ismerkedtünk meg, ők a férjével, Andrással már a 2003-as párttá alakuláskor velünk voltak, s azóta soha meg nem kérdőjeleződött bennük az elkötelezettségük. Számos válságot éltünk át együtt is, külön is, de Kata (vagy ahogyan a Facebook-on használta: Katja – ó, mennyire illett hozzá ez a név!) mindig tudta, mikor kell öt mondattal lelkesedést önteni belém, bátorítania. Mindig azt mondta nekem, én olyan erős vagyok, hogy nem kell félnem semmitől. Mondta ő, nekem. Legutóbb január végén találkoztunk az évadnyitón. A rendezvény végén sokakkal beszélgettem, jól éreztük magunkat. Ő csak odalibbent, adott két puszit, s azt mondta, most nem rabol el egy közös kép erejéig, „meghagy másoknak”, majd legközelebb fotózkodunk.

Már nem lehet legközelebb. Május 23-án döbbenten olvastam a férje oldalán, hogy Kata reggel elájult otthon, s még estére sem tért magához. Ahogy később sem, de akkor ezt még nem tudtuk. András azt kérte mindenkitől, imádkozzunk a feleségéért, mert ő nagyon hisz ebben, s erőt merít a fohászokból. Aztán június 9-én délután jött az üzenet: Kata elment. Fiatal volt és szép. És most már mindörökké fiatal és szép marad. Mint a példaképe, Diana hercegnő.

A nagy érzelmeinket mindig uniformizált közhelyekkel fedjük el. Ha örömhír érkezik, „Szívből gratulálunk!”. Mindannyian, kivétel nélkül. Ha sikerről hallunk, „Jaj, de örülünk!”. Ha távozik valaki, „Legyen neki könnyű a föld!”. Mindig. Félünk kiadni azt, ami valójában bennünk van. Pedig van bennünk más is, mélyebb, egyedibb, személyesebb. De talán már mondani sem tudjuk, pontosan megfogalmazni sem. Vagy nem merjük, hogy ne fájjon.

Én megengedem magamnak, hogy megéljem az érzelmeket. De érdekes módon belül működnek. Hónapokig, évekig rágnak. A jó is, mégsem tudok eufóriát produkálni, s a rossz is, mely nem ríkat meg. Csak hordozom belül, mélyen, sokáig. Nem múlik, csupán idővel tompul, mígnem egyszer békés-derűs-hálás emlékezés lesz belőle. Hálás, hogy ismerhettem azokat az embereket, akiktől búcsúznom kell, mert hiszem, hogy általuk több lettem. S talán ők is általam.    

Nem tudjuk, mit hoz az élet. Mit ad a következő perc, óra, nap. Kötelességünk hát köszönni mindazt, akit és amit kaptunk. Ameddig csak lehet.

Tegnap megint válogatott focimeccs volt. 3:0-ra kikaptunk, sok említést nem érdemel az egész. Az EB-felkészülés izgalma, a várakozás másfél éve még engem is ott talált a lelátón. Utoljára azonban tavaly májusban voltam a Groupama Arénában, amikor a családdal, akaratunkon kívül bár, de feldobtuk kicsit az Elefántcsontparttal vívott, a tegnapihoz hasonlóan barátságos mérkőzés előtti perceket. Rém gyenge meccs volt, jól is jött a show.

Úgy estünk be kezdés előtt 10 perccel a lelátóra, ennek ellenére elég foghíjas volt a stadion. Abban a sorban nem ült még senki, ahová a jegyünk szólt. Néhány perc múlva azonban megjelent mellettem egy sötét öltönyös, kopasz figura. Tudomást sem vettem róla – darab, darab.

Hamarosan azonban két dolog tűnt fel:

1. A pálya szélén álló fotósok elkezdtek vadul kattintgatni minket. Ha nem lenne józan énképem, azt is hihettem volna, biztosan jól nézek ki, s néhányan megörökítésre érdemesnek találnak. Mivel azonban 20 éve asszisztálok ehhez a politikusosdihoz, pontosan tudom, hogy a célszemély mellett ülő/álló/megjelenő nő akkor nem érdekes, ha átlagos külsejű, státusza pedig „feleség”. Akkor emlékeznek meg róla saját jogon, ha:

• 22 éves, hosszú combú bombázó
• ha kétes pedigréjű
• ha szerető (sokszor azonos az előző ponttal)
• ha loncsos
• ha állami földek vannak a nevén Somogybabodtól Nyírlugasig  

Tök hétköznapi Vonáné tehát nem érdekes, de kifotosoppolni sem kell, mert annyira azért nem gáz. 

2. A karót nyelt öltönyös mellett feltűnt egy kövér fülzsinóros meg egy nem kövér fülzsinóros testőrféle, s ideges diskurzusba kezdtek. Én azt hittem, mindannyian a miniszterelnök miatt csinálják a fesztivált, mert biztosra vettem, hogy Orbán Viktor ott van pár emelettel népe felett, s mivel manapság nemigen dobálják a rajongók plüssmacikkal, szükség lehet hát a TEK-re minden szinten.

Persze azért furcsa volt a mozgolódás, meg is kérdeztem Gábort, ki miatt sürgölődnek ennyien ott hirtelen. Gábor közölte, hogy mellettem ül a zsidó nagykövet. Ó, tényleg! Valahonnan ismerős volt a képe, de magamtól rá nem jöttem volna, ha két napig gondolkodom, akkor sem. De persze nem gondolkodtam volna két napig, mert pont letojom, ki ül mellettem, ráadásul az a túlpörgetett G.I. Joe-zás sem volt annyira szimpatikus a biztonságiak részéről, hogy sokáig merengjek a problémán.

Ilan Mor azonban nem kívánt hosszasan mellettünk ücsörögni. Azért volt a sürgés-forgás, mert őnagykövetsége átkérte magát egy másik sorba. A Jobbik elnöke és családja derogált neki, bekéredzkedett hát néhány közpénztolvaj és Fideszkegyenc közé. Nekem, nekünk tök mindegy…

Na, ebből az esetből kerekedett aztán olyan orkán a biliben, hogy beleremegett a magyar online köztér. A komplett magyar sajtó a fotókon élcelődött: „Vona az izraeli nagykövettel nézte a mérkőzést!”

Először nem számított senkinek, hogy a fószer elült mellőlünk. Belendült a kommentkommandó, böfögte fel a latrina a felböföghetőt minden oldalról: „Összenő, ami összetartozik”; „Hazaáruló cionVona!”; „Hánynom kell tőled!”; „Mocskos zsidóbérenc!” – okádtak Gábor Facebook-oldalára a mélységből.

Ráadásul a képekről világosan kitűnt, hogy le sem sajnáljuk az embert, ennek ellenére a nép egydimenziós gyermekei szerint Vona hajbókolt a gazdájának, aki persze fölényesen tudomást sem vett róla.

A kedvenc reakcióm mégis egy HVG-s hozzászólás volt, amelynek sikerült megragadnia a dolog velejét:

„Vona felesége miért vesz fel tapadós farmert a kucu lábaira, amikor kövééééér?!”

Egy barátunk pedig a következő üzenetet küldte:

„Azt kell mondjam, mégis örülök, hogy ez a kép kikerült a netre, így ország-világ megtudhatta, milyen kurva menő piros cipőd van.”

Itt a lényeg. Méghogy egy barátságos focimeccsnek nincs tétje! Dehogyis nincs. Megtudhatja az ember, hogy az izraeli nagykövet nem csípi (ó, jaj), meg azt is, hogy kövér (ó, jaj) és hogy egy férfi is lehet cipőműértő (ó, igen)!

Járjunk barátságos meccsre! ;) :)

(Fotók: HVG)

- „Hull a szilva a fáról,/ most jövök a tanyáról/sej-haj, ruca, ruca/kukorica derce” – vagy valami hasonló. A szövegre már pontosan nem, az érzésre azonban világosan emlékszem: a jeges veríték kivert, amikor az énektanárnő felszólított, hogy na, akkor most feleljek. Pontosabban énekeljek: jegyre. Felállva, harminc gyerek előtt, azzal a sehanggal, sehallással, ami adatott. Mivel a szöveget általában tudtam, megúsztam egy hármassal vagy négyessel, de a megszégyenült állapot napokig kísértett.

- Vagy amikor 12-13 évesen, kövér kamaszlányként, ide-oda csapódó mellkezdeményekkel, ám nagyon is kifejlett derékhurkákkal egy elasztikus, királykék tornadresszben kellett rónom időre a köröket az iskolaudvaron, 1500 méteres futás gyanánt. Olyan 8-9 perc alatt abszolváltam a feladatot, miközben tudtam, hogy a suli népe óra közben intenzíven unatkozva bámul ki az ablakon, s pukkadozik a röhögéstől, ahogy vaskos combokkal, szarrá izzadva vergődök a betonon.

- Matekból rettenetesen tehetségtelen voltam. Olyan negyedik körül lemaradtam valahol, és soha többé nem tudtam felvenni a fonalat. Felsőben a tanárom közölte is a szüleimmel, belőlem semmi nem lesz, örüljek, ha egy szakiskolában elsajátítom a kézilány- vagy feketemosogató szakma minden csínját-bínját. Igazi szakbarbár volt (azóta sem bocsátottam meg neki), azt nem nézte, hogy a humán tárgyakból messze az átlag felett teljesítek, elkönyvelt debilnek és kész.

Ezek az élmények húsbavágóan jöttek elő, mikor olvastam csütörtökön, hogy a parlament fideszes része megszavazta a köznevelési törvény módosítását, mely Taigetosz-törvény néven vonult be a köztudatba. A lényege, hogy többé nem kapnak felmentést a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek – diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások – az osztályzás, vagy akár egyes tantárgyakból való vizsga alól, ezzel is „motiválva” szülőt, diákot, iskolát a nehézségeik leküzdésére.

Ahogy fentebb írtam, nekem semmilyen tanulási nehézségem nem volt, jó tanuló voltam, afféle güzü típus, magolós, szorgalmas, mindenhová felvettek, ahová szerettem volna, de még így, kvázi stréberként is értek roppant megalázó helyzetek.

Aztán most nevelek egy 11 éves, különleges gyereket. Papírunk nincs arról, hogy Benedek más lenne, mint a többiek, nem „diszes”, de egészen kicsi korától más. És bizony küzd is ezzel, küzdünk is ezzel, mert akárhogy akarja, akárhogy szeretnénk, az istennek se lehet belegyömöszölni abba az egyensorba, amelyet a meglehetősen avítt oktatási rendszer elvár.

Anno az óvodai pszichológus – frissen diplomázott, gyermektelen, könyvszagú okosságokkal operáló, huszonéves lányka – egyszer behívott bennünket, s közölte, Benedek kórosan szorongó és fejlesztésre szorul. A depit abból szűrte le, hogy a gyerek csak tollal (kék vagy fekete) volt hajlandó rajzolni, s ez az Atkinson-könyv szerint a szorongás, sötét gondolatok kivetülése. Hiába mondtam, hogy a fiam utál rajzolni, rühelli az alkotást, ezért lusta színeket használni, előbb túl van a feladaton, ha a kezébe kerülő tollal vagy grafitceruzával letudja. Nem, nem fejleszteni kell - mondták. Rájuk hagytam.

És innentől elszabadult a pokol. Egyszer elvittük a nevelési tanácsadóba, ahogy a pszichológus kérte, de az ottani „szakember” közölte, ilyen gyerekkel még nem találkozott, mert hiába szól neki, hogy vége a játéknak, a négyéves tovább nézegetné a gyönyörű, színes csodapalotát, ami a foglalkoztató helyiségben van, s ez skandalum. Mondanom sem kell, nem vittük oda többet.

Aztán járt logopédushoz, heti kétszer, az óvoda keretein belül, ötévesen, megpakolva tengernyi házi feladattal, s olyan durva számonkérésekkel, hogy a gyerek minden foglalkozás előtt merő stressz volt, rágta a pólója nyakát, így pár hónap után el kellett beszélgetnem a pedagógussal, hogy fejezze be a terrorizálást.

Vittük még ilyen-olyan fejlesztésekre, amelyekről maga Beni mondta egy idő után, hogy úgy beszélnek vele, lassan, vontatottan, szájba rágva, mintha bolond lenne, s ő nem akarja magát ketyósnak érezni, ne menjünk ilyen helyekre.

Végül már mi is úgy éreztük, hogy a gyereknek semmi baja, legfeljebb másként gondolkodik, másképp reagál, mint a többi, de ha továbbra is hurcoljuk ide-oda, attól lesz baja. Mert belebeszélik, hogy beteg.

Az iskolában öt éve az első padban ül, mert szórakozott, álmodozó, pereg a belső filmje, s elkalandozik. Van tanár, aki ezt nem tolerálja, mert nem tud vele mit kezdeni, nem érti, többször voltunk már elbeszélgetésen nála.

Benedek igenis más. Kimagaslóan intelligens, fantasztikus humora van, elképesztő szókincse. De nem jó tanuló. Képtelen magolni, s ha adott pedagógus nem tudja motiválni, nem tudja lekötni, akkor bizony csak testben van jelen. Az első sorban. És szorong. A számonkérések előtt retteg, rágja, amit rágni lehet, az iskola az első számú stresszfaktor az életében. Dolgozatokra tanulnunk kell vele, felolvasni, elmagyarázni, jelen lenni. Amit tudunk, megteszünk. Különóra, szakember, figyelem. Úgy, hogy nincs papírunk arról, hogy nehézségei vannak. És mégis. Nem vagyunk érdektelenek az előmenetele iránt, igenis motiváltak vagyunk, mi, szülők is, a gyerek is, s az iskolában a pedagógusok többsége is segítőkész. És bizony sok-sok ismerősünk, barátunk küzd ugyanígy, a gyermekével együtt.

Mivel az enyémnek – papíron – nincs tanulási nehézsége, semmiből nem kapott volna felmentést eddig sem. De nagyon nehezek a mindennapok; a világ iránt érdeklődő, nyitott fiam bizony öt év alatt úgy megelégelte az iskolát, hogy sikítófrászt kap, ahányszor csak emlékeztetem, még jóval több van előtte, mint mögötte.

El tudom képzelni azokat a családokat, ahol „diszes”, vagy egyéb zavarral küzdő gyerek van. Ők mennyit harcolhatnak, mennyit szenvedhetnek a kisebbségi komplexustól, a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy most már gyógypedagógus sem kell igazán, hogy speciális képesítés nélküli pedagógusok is „fejleszthetnek” arra rászoruló diákokat stb…

Nem jól van ez így. Ebben a felgyorsult, információ- és ingergazdag világban szinte minden gyerek szenved valamilyen formában, küzd valamivel. Nekünk, szülőknek nagyon észen kell lennünk, hogy megóvjuk őket mindentől, hogy jelen legyünk, ha kellünk, hogy a milliónyi kérdésükre megnyugtató válaszokat adjunk, hogy segítsünk nekik „leengedni, kikapcsolni, pihentetni” az agyukat. Ehhez a kormányzatnak és az oktatáspolitikai irány szerint működő intézményeknek is partnernek kellene lenniük, speciális szakemberekkel, felkészülten, az új kor generálta új kihívásokkal lépést tartva, új képzéseket nyújtva.

Ehhez képest visszalépés van, felszámolás, sóval behintés és cinizmus. Szülőre, diákra, pedagógusra mutogatás. Aztán jönnek a lesújtó PISA-eredmények, amikor szintén lehet az iskolákat szidni, és jönnek a statisztikák, melyek szerint a felsőoktatásba készülő diákok tekintélyes része is külföldre menne. Futna el innen, ahogy a lába bírja, s vissza sem nézne.

Nem nagyon értem, mi zajlik a döntéshozók fejében, akik túlnyomó többsége bizonyára szintén szülő. Mindenesetre megdöbbent, hogy míg a retorika szintjén minden „nemzeti”, addig a gyakorlatban építenek le, sorvasztanak el mindent, amitől ez a nép egyszer tényleg nemzetté válhatna. Erős, öntudatos, a különbözőségeket elfogadó, a nehézségekkel küzdőket támogató, bátorító, összetartó közösséggé. 

Tizenkettő voltam, amikor tűzoltó édesapám egy reggel rosszul lett. Szédült, remegett, alig kapott levegőt, lezsibbadt-lebénult az egész teste. Mi épp iskolába, a szüleink munkába készültek. Önkívületben hívtuk a 104-et, s a kocsi 5 perc múlva ott volt a házunk előtt. Ellátták, kórházba vitték aput. Hosszú hetek, hónapok következtek, míg fény derült a problémára, de mindenhol megkaptuk a maximális segítséget.

Édesanyám júliusban megy nyugdíjba az egészségügyből. Negyven évvel ezelőtt kezdte. Még nem tudja, mennyi lesz a juttatása, de a fizetése siralmas. Kimondani is szégyen lenne, nem hogy megélni belőle.

Tűzoltók és egészségügy. A két „szívem csücske” terület, nem tagadom. A szüleim miatt is, meg amúgy is. Gondoljunk csak bele, mit „művelnek” ezek az emberek nap mint nap: a tűzoltó tűzhöz megy, olt, ment, balesetnél feszít, vág, kibír, próbál, segít, erősít lelkileg. Ő nem zuhanhat össze, akármit lát.

A mentő, az ápoló manapság „tüzet olt”, ment, balesetest ellát, kibír, segít, támogat, tűr, erőn felül odateszi magát, mindent megtesz, amit csak tehet.

Két éve ilyenkor, május közepén ott voltam a Hősök teréről az EMMI-hez vonuló többezer egészségügyi dolgozó közt a tömegben, akik felemelték a szavukat a haldokló magyar egészségügy megmentése érdekében. Beszéltek a szánalmas fizetésekről, az embertelen munkakörülményekről, a létszámhiányról, a leterheltségről, a bangladesi állapotokról. Zombor Gábor, akkori egészségügyért felelős államtitkár átvette a demonstrálók petícióját, majd sietve lemondott.

Tegnap a mentőkkel tüntettünk a Markó utcában. Maroknyian. Sajnos. Én is kitűztem az Elég volt! jelvényt. Elég volt, de nem voltunk elegen. Nagyon-nagyon kevesen voltunk. A Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége szervezte a megmozdulást, hogy felhívják a döntéshozók és a társadalom figyelmét az áldatlan állapotokra, a megalázó bérekre, a fizikai és lelki leterheltségre, arra, hogy így nem mehet tovább. Kusper Zsoltékhoz négy szakszervezet csatlakozott. Mindössze négy. Köztük az Autonóm Területi Szakszervezet, melynek a vezetője, Varga Andrea igazán tökös és kemény nő. Borsózott a hátam, amikor beszélt. Ott voltak még a Vámos Csaba vezette kéményseprők, a KOSZ, akiket a napokban vágtak ki a LIGA-ból azért, mert valódi érdekvédőként képzelték el a saját területük képviseletét.

Na, eddig a hiperkorrekt, leíró rész. És akkor most jöjjenek a (költői) kérdéseim.

1. Milyen ország az, ahol szakszervezeti vezetők, akiknek az lenne a dolga, hogy a rájuk bízott munkavállalók szavát eljuttassák a kormányzathoz, befekszenek inkább a hatalomnak, s a jól ismert „nix ugribugri” szellemében szabotálják az érdekvédelmet, sőt, akit nagyon viszketegnek ítélnek, még ki is rakják a tömörülésből?!

2. Milyen ország az, ahol mentőápolók, akiken az életünk múlhat – minden kilencedik magyar embernek szüksége van rájuk évente – 110-120 ezer Ft-ot keresnek havonta? Milyen érzés lehet annak az édesapának férfiként megélni, hogy három állásban sem tudja tisztességesen eltartani a családját, s ennek ellenére, vagy épp emiatt még felnőni sem látja a gyerekeit, mert éjt nappallá téve dolgozik? Van ennél fájdalmasabb és megalázóbb élethelyzet?

3. Milyen ország az, ahol, dacára a borzasztó munkaerőhiánynak az egészségügyben is, ahol a beteg lassan magát műti meg, vezetők megfenyegethetik a sztrájkra készülő dolgozókat, hogy ha tüntetni mernek, fel is út, le is út? Ha a dolgozó szót emelne az őt ért méltánytalanságok ellen, szedheti a sátorfáját? Igen? És akkor ki biztosítja az ellátást? Ki fogja vezetni a mentőautót? A harminc ezüstpénzért lelkét eladó régióvezető? Vagy ki? Tényleg ilyen cefet jól állunk? Tényleg megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy külföldre "zavarunk" lassan mindenkit, aki még tenni akar?

4. Milyen ország az, ahol egy egészségügyi államtitkár furcsának, bizarrnak, perverznek minősítheti a demonstrációra készülők törekvéseit?

5. Milyen ország az, ahol az ágazatért is felelős miniszter református lelkész létére egy cinikus, érzéketlen pojáca?

Ezek az emberek tényleg elfelejtik, honnan jöttek? Elfelejtik, hogy nekik is szükségük lehet a most megfélemlített, lesajnált, megalázott, kigúnyolt, parkolópályára tett mentőkre? Ha Ónodi-Szűcs államtitkár vagy Balog miniszter rosszul lenne, mit mondana a rohamkocsiban szolgálatot teljesítő személyzet? Bocsi, amilyen volt az adjonisten…? Nem mondanák ezt. Talán akkor a vezetőknek sem kellene az orrukig látni.

Megmondom őszintén, megkönnyeztem a felszólalásokat. Mert a demonstráló érdekvédők szavaiból emberi, családi történetek bontakoztak ki. Olyan mindennapi dilemmák, hogy a gyereknek vegyenek-e szandált, vagy apának új munkacipőt a lyukas helyett. Ezeknek az embereknek a gyerekei azt is tudják, mert megszokták, hogy nincs fejenként három gombóc fagyi, mert annyira nem telik.

Tudom azt is, igen, ott a többi szakma, a többi ágazat. Az oktatás, a multiknál dolgozók, a mezőgazdaság, a kereskedelem stb.

Maroknyian, néhány kartonlappal a kezükben nem mennek semmire. Nem diszkópiknikbe torkolló, rasztafári tüntikék kellenek, hanem össztársadalmi összefogás. Naivitás, tudom, borzasztó együgyűség, de tényleg akkora tömeg kellene, ami a Holdról is látható, amelyet nem lehet cinikus arroganciával észrevétlennek hazudni.

De amíg ezt a népet folyamatosan darálják, osztják ezerfelé, összeugrasztanak mindenkit mindenkivel, amíg a legzsigeribb irigységre apellálva szítanak gyűlöletet, amíg lakáj, semmirekellő vezetők vannak meghatározó helyeken, addig nem lesz itt semmi. Semmi.

Addig nem lesz a mentőknek (sem) tisztességes bérük, nem lesz normális oktatásunk, nem lesz érdekvédelem, nem lesznek tüntetések. De jut majd szépen a szánalmas CÖF-nek, plakátolják csak ki Gábort; a vérkínos Fidelitasnak, nyomjon csak plecsnit mindenhova, ahol épp hely van; ilyen-olyan magánalapítványoknak, Mészáros Lőrincnek, sőt Andy nejének is, hátha az arany után elrágcsálna pár falat gyémántot is.

A mentők gyerekének meg max. két gombóc fagyi. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!