Van úgy, hogy sírni kell. Csak jön, csak árad, csak szétfeszíti a könnycsatornákat, s utat tör. Hiába küzdesz, ha valami felgyűlt odabent. Nem csak a rossz, lehet jó is. Az is lehet, hogy csak túlcsordul a szív, csak kibuggyannak azok az érzelmek, melyek már nem férnek el egymás tetején. Mert az érzésraktár nem olyan, mint a szekér, melyre mindig lehet egy újabb villaheggyel pakolni. Nem. Az érzelmek egyszer csak kiáradnak, s a legritkább esetben földön fetrengős kacagás formájában.
Az utóbbi időben olyan sok minden volt/van, ami külön-külön is megríkathatott volna. De várt, várt a lelkem, s egy csomagban zúdult ki belőle minden.
Most ülök, és zokogok. És várom, hogy könnyebb legyen, kiürüljön, megtisztuljon.
Voltak csodák az elmúlt időszakban. Együtt volt a család, a szüleimnek megmutathattam Rómát, együtt nevettünk, hatódtunk meg, barangoltunk, vacsoráztunk, élményeket gyűjtöttünk. Túlcsordultam.
Volt veszteség. Haláleset, fiatal barát, gyönyörű, életvidám nő, hirtelen. Feldolgozhatatlan.
Volt aggódás. A Gyermek. Ő folyamatos napsugár, folyamatos boldogság, folyamatos rácsodálkozás, de merő aggodalom is. Érte, tőle, miatta. Megsínylettük az év végét, megsínylettük az ötödik osztályt, az iskolai skatulyákat, a bizonyítási vágyat, a meg nem felelést, a gyötrődést. Sírtam helyette is, vele is, mellette is, meg akkor is, amikor senki nem látott. Szorongok, hogy ne fájjon neki a kudarc, megvédeném, megkímélném mindentől, de tudom, hogy nem lehet. Így inkább csak azt kérem mindig, most, a könnyektől homályos képernyő előtt is, hogy legyen boldog. Boldog és egészséges.
Van bizonytalanság. Magamban. A tehetségemben. Az utamban. A hátországosdiban. Vannak kételyek. Hol az utam? Merre tartsak? Merre tartok? Kellek? Kell, amit csinálok? Kell, ami vagyok? Így kell? Így elég?
Van türelmetlenség, gyötrődés, a vélemények, az indulatok lefojtása. Az ordítás helyett is pótszer a sírás. Egyszerűbb, nőiesebb, elegánsabb. Pedig van, hogy üvölteni kéne. Körülnézve toporzékolni, taposni, netán hajat tépni is. Amíg lehet, humorral nézni, hogy milyen ország lett körülöttünk, de van, hogy farkasvigyorba merevedik a nevetés. Látva ezt az ócska kormányt, minden aljasságával, az egybites üzeneteivel, a cinizmusával, gőgjével, a tolvajtempójával – és látni azt, hogy mennyien nem látják. Meg lehet próbálni nem foglalkozni az egésszel, de lépten-nyomon szembe jön.
Szóval: van úgy, hogy sírni kell. Hálából a jóért, kipucolva a fájdalmat. Meg azért, hogy legyen újra hely a nevetésnek. Mert mégiscsak nevetni a legjobb. Kinevetni a világot, nevetni a gyerekemmel, a párommal, nevetni magamon. Bátran, tisztán, harsányan.
