Tizenkettő voltam, amikor tűzoltó édesapám egy reggel rosszul lett. Szédült, remegett, alig kapott levegőt, lezsibbadt-lebénult az egész teste. Mi épp iskolába, a szüleink munkába készültek. Önkívületben hívtuk a 104-et, s a kocsi 5 perc múlva ott volt a házunk előtt. Ellátták, kórházba vitték aput. Hosszú hetek, hónapok következtek, míg fény derült a problémára, de mindenhol megkaptuk a maximális segítséget.

Édesanyám júliusban megy nyugdíjba az egészségügyből. Negyven évvel ezelőtt kezdte. Még nem tudja, mennyi lesz a juttatása, de a fizetése siralmas. Kimondani is szégyen lenne, nem hogy megélni belőle.

Tűzoltók és egészségügy. A két „szívem csücske” terület, nem tagadom. A szüleim miatt is, meg amúgy is. Gondoljunk csak bele, mit „művelnek” ezek az emberek nap mint nap: a tűzoltó tűzhöz megy, olt, ment, balesetnél feszít, vág, kibír, próbál, segít, erősít lelkileg. Ő nem zuhanhat össze, akármit lát.

A mentő, az ápoló manapság „tüzet olt”, ment, balesetest ellát, kibír, segít, támogat, tűr, erőn felül odateszi magát, mindent megtesz, amit csak tehet.

Két éve ilyenkor, május közepén ott voltam a Hősök teréről az EMMI-hez vonuló többezer egészségügyi dolgozó közt a tömegben, akik felemelték a szavukat a haldokló magyar egészségügy megmentése érdekében. Beszéltek a szánalmas fizetésekről, az embertelen munkakörülményekről, a létszámhiányról, a leterheltségről, a bangladesi állapotokról. Zombor Gábor, akkori egészségügyért felelős államtitkár átvette a demonstrálók petícióját, majd sietve lemondott.

Tegnap a mentőkkel tüntettünk a Markó utcában. Maroknyian. Sajnos. Én is kitűztem az Elég volt! jelvényt. Elég volt, de nem voltunk elegen. Nagyon-nagyon kevesen voltunk. A Magyarországi Mentődolgozók Szövetsége szervezte a megmozdulást, hogy felhívják a döntéshozók és a társadalom figyelmét az áldatlan állapotokra, a megalázó bérekre, a fizikai és lelki leterheltségre, arra, hogy így nem mehet tovább. Kusper Zsoltékhoz négy szakszervezet csatlakozott. Mindössze négy. Köztük az Autonóm Területi Szakszervezet, melynek a vezetője, Varga Andrea igazán tökös és kemény nő. Borsózott a hátam, amikor beszélt. Ott voltak még a Vámos Csaba vezette kéményseprők, a KOSZ, akiket a napokban vágtak ki a LIGA-ból azért, mert valódi érdekvédőként képzelték el a saját területük képviseletét.

Na, eddig a hiperkorrekt, leíró rész. És akkor most jöjjenek a (költői) kérdéseim.

1. Milyen ország az, ahol szakszervezeti vezetők, akiknek az lenne a dolga, hogy a rájuk bízott munkavállalók szavát eljuttassák a kormányzathoz, befekszenek inkább a hatalomnak, s a jól ismert „nix ugribugri” szellemében szabotálják az érdekvédelmet, sőt, akit nagyon viszketegnek ítélnek, még ki is rakják a tömörülésből?!

2. Milyen ország az, ahol mentőápolók, akiken az életünk múlhat – minden kilencedik magyar embernek szüksége van rájuk évente – 110-120 ezer Ft-ot keresnek havonta? Milyen érzés lehet annak az édesapának férfiként megélni, hogy három állásban sem tudja tisztességesen eltartani a családját, s ennek ellenére, vagy épp emiatt még felnőni sem látja a gyerekeit, mert éjt nappallá téve dolgozik? Van ennél fájdalmasabb és megalázóbb élethelyzet?

3. Milyen ország az, ahol, dacára a borzasztó munkaerőhiánynak az egészségügyben is, ahol a beteg lassan magát műti meg, vezetők megfenyegethetik a sztrájkra készülő dolgozókat, hogy ha tüntetni mernek, fel is út, le is út? Ha a dolgozó szót emelne az őt ért méltánytalanságok ellen, szedheti a sátorfáját? Igen? És akkor ki biztosítja az ellátást? Ki fogja vezetni a mentőautót? A harminc ezüstpénzért lelkét eladó régióvezető? Vagy ki? Tényleg ilyen cefet jól állunk? Tényleg megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy külföldre "zavarunk" lassan mindenkit, aki még tenni akar?

4. Milyen ország az, ahol egy egészségügyi államtitkár furcsának, bizarrnak, perverznek minősítheti a demonstrációra készülők törekvéseit?

5. Milyen ország az, ahol az ágazatért is felelős miniszter református lelkész létére egy cinikus, érzéketlen pojáca?

Ezek az emberek tényleg elfelejtik, honnan jöttek? Elfelejtik, hogy nekik is szükségük lehet a most megfélemlített, lesajnált, megalázott, kigúnyolt, parkolópályára tett mentőkre? Ha Ónodi-Szűcs államtitkár vagy Balog miniszter rosszul lenne, mit mondana a rohamkocsiban szolgálatot teljesítő személyzet? Bocsi, amilyen volt az adjonisten…? Nem mondanák ezt. Talán akkor a vezetőknek sem kellene az orrukig látni.

Megmondom őszintén, megkönnyeztem a felszólalásokat. Mert a demonstráló érdekvédők szavaiból emberi, családi történetek bontakoztak ki. Olyan mindennapi dilemmák, hogy a gyereknek vegyenek-e szandált, vagy apának új munkacipőt a lyukas helyett. Ezeknek az embereknek a gyerekei azt is tudják, mert megszokták, hogy nincs fejenként három gombóc fagyi, mert annyira nem telik.

Tudom azt is, igen, ott a többi szakma, a többi ágazat. Az oktatás, a multiknál dolgozók, a mezőgazdaság, a kereskedelem stb.

Maroknyian, néhány kartonlappal a kezükben nem mennek semmire. Nem diszkópiknikbe torkolló, rasztafári tüntikék kellenek, hanem össztársadalmi összefogás. Naivitás, tudom, borzasztó együgyűség, de tényleg akkora tömeg kellene, ami a Holdról is látható, amelyet nem lehet cinikus arroganciával észrevétlennek hazudni.

De amíg ezt a népet folyamatosan darálják, osztják ezerfelé, összeugrasztanak mindenkit mindenkivel, amíg a legzsigeribb irigységre apellálva szítanak gyűlöletet, amíg lakáj, semmirekellő vezetők vannak meghatározó helyeken, addig nem lesz itt semmi. Semmi.

Addig nem lesz a mentőknek (sem) tisztességes bérük, nem lesz normális oktatásunk, nem lesz érdekvédelem, nem lesznek tüntetések. De jut majd szépen a szánalmas CÖF-nek, plakátolják csak ki Gábort; a vérkínos Fidelitasnak, nyomjon csak plecsnit mindenhova, ahol épp hely van; ilyen-olyan magánalapítványoknak, Mészáros Lőrincnek, sőt Andy nejének is, hátha az arany után elrágcsálna pár falat gyémántot is.

A mentők gyerekének meg max. két gombóc fagyi. Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!