Körmi úr itt fekszik mellettem a hűvös padlón, miközben ezeket a sorokat írom. Megreggelizett, megkapta a tejszínhabba rejtett vitaminját és immunerősítőjét, s most – ahogy Benedek szokta mondani – vadul nyalakszik. Elégedett, kiegyensúlyozott hároméves macskalegény.

Körmi urat gondolatban temettük már, pont egy évvel ezelőtt. Tavaly június 3-án jött a vérvétel eredménye, mely szerint a cicánk FIP-es (erről írtam ITT), s abból a betegségből macska még nem gyógyult meg. De Körmi igen. A felépülése legendás, az állatorvosi rendelő minden újonnan érkezett dokija tud a történetünkről. Hiszem, hogy a szeretetünk, a gondoskodásunk rengeteget segített a felépülésében, na meg a tény, hogy dolga van velünk.

Mert dolga van: lassulásra, odafigyelésre, kikapcsolódásra, megélésre tanít. Ha dörgölőzik a lábunkhoz, figyelmet akar. Ha lapul a kanapé előtt, a labdáját keresi, jelezve, hogy itt a játékidő. Ha felugrik mögém a széktámlára, tudatja, ideje hanyagolni kicsit a gépet, s őkelmével foglalatoskodni. Része az életünknek, családtag. Hálás a figyelemért, a gondoskodásért, mi pedig a lehető legjobbat nyújtjuk neki. Ha már egyszer az életünk részévé tettük, akkor méltó figyelmet és gondoskodást kap.

Jó lenne egy kutyus is, kis vizsla vagy tacskó, de az össze-vissza, jövős-menős életünkkel sajnos a felelős kutyatartás nem egyeztethető össze. Mérlegeltünk, így döntöttünk. Mert látjuk, tudjuk, hogy az állatoknak is lelkük, személyiségük van. Egy kutyát főleg nem hagyhatunk magára napokig. Elég csak belenéznünk egy kutya vagy macska szemébe. Kiviláglik a tekintetükből a jellemük. A ragaszkodásuk. A figyelemre vágyás. A szeretet. Igen.

Éppen ezért állok értetlenül, megdöbbenve és lélekfacsarva az állatkínzós jelenségek előtt. Éhezteti a kutyáját? Elszorítja a láncát? Viadalra tenyészt? Felgyújtja a kiskutyát? Falhoz csapja a kismacskát? Focizik a gólya fejével? Hát milyen lelkület kell ehhez? Milyen sötétség, milyen sivárság, milyen gonoszság lapul annak az embernek a belsejében, aki ezt meg tudja tenni egy állattal? Belenézett már annak a kutyának a szemébe, akivel ezt teszi? Olyan mélyen, igazán? És nem látta abban a fekete szempárban az értetlen fájdalmat és – a tettek ellenére – a feltétlen ragaszkodást és a töretlen bizalmat? A bizalmat, a hitet és reményt az utolsó pillanatokig? Addig, míg a nyakat elszorító lánc végleg megszabadítja a szerencsétlen, kiszolgáltatott párát a földi szenvedéstől. Hát kik ezek az emberek? Vagy inkább: mik ezek a lények?

Írtam már indulatos cikket (ITT), de sosem elég a felháborodásból. Hála Istennek, egyre többen ismerik fel, hogy egyesek viselkedése, ahogy az állataikkal bánnak, nem sokban különbözik attól, ahogy az emberekhez viszonyulnak. Mert aki egy kutyát halálra kínoz, az a környezetét sem rózsaszirmokkal hinti be. Lehet cinikuskodni, amikor Gábor például kiskutyákat simogat, vagy állatmenhelyen pucolja a szart, hogy cukiskodik meg vadássza a hatást, de inkább legyen ilyenformán cuki, mint érzéketlen bunkó.

Lehet azzal jönni, hogy az állatvédelem a Jobbik politikai terméke, ahogy Lázár miniszter fogalmazott néhány hete, meg hogy az embervédelem fontosabb, hisz a falusi szegények nem értik, mit akar a Jobbik az állatok jogaival. Lehet ilyesmiket mondani, de inkább nem kéne. Mert elég szomorú az, ha valakinek addig terjed az empátiája és beleérző képessége, hogy az állatkínzás ellen szót emelőket a teleshopban bohóckodó ripacsokhoz hasonlítja, akik a „Letöltendő börtönt az állatkínzóknak!” nevű terméket próbálják a népre sózni.

De fordítsuk meg! Ha – fideszes szóhasználattal élve – az állatvédelem politikai termék, ám legyen! S ha a kormánypárti képviselők egyszer végre hajlandóak lennének a fejüket kihúzni a seggükből, láthatnák, hogy erre a „termékre” van kereslet.

Hisz minden egyes állatkínzós kegyetlenség napvilágra kerülése után egyre többen és többen követelik a tisztes megtorlást az elkövetőknek. Rengetegen voltunk tavaly a Kossuth téri demonstráción, rengetegen voltak a szurkolók által szervezett vasárnapi demonstráción (nyaraltunk, így nem tudtunk ott lenni), s egyre többen és többen lesznek. Dacára a tamáskodó hangoknak.

Mert ez nem politika, hanem puszta jóérzés, empátia és – még ha giccsesen is hangzik – szeretet. Talán itt kezdődik az „embervédelem is”.