A felnőttkort, a beérést, megérkezést nem csupán az jelzi, hogy felelősséget vállalunk az életünkért, gyermeket nevelünk, akiért és aki helyett kiállunk, amíg ő nem képes magát menedzselni, hanem az is, hogy megnövekednek a veszteségeink. Szegényebbek leszünk illúziókkal, vágyakkal, álmokkal, és sajnos barátokkal, szerettekkel is. Nem csak a csalódások, hanem az elmúlás okán is.

Engem eddig tenyerén hordott a Sors. Nem kellett sokszor búcsúznom. De manapság bizony egyre gyakrabban érkezik halálhír, velem egykorúak távoznak, itt hagyva családot, gyerekeket, szerelmet, szinte el sem kezdett életet.

Négy éve Kata barátnőm ment el, 38 évesen. Három hónap alatt elvitte a rák. Június végén még együtt ebédeltünk, tervezgettük a készülő könyvét, válogattuk az írásait, kávéztunk, limonádéztunk. Ő alig evett, azt mondta, rossz a gyomra. A másnap már a sürgősségin találta, néhány nap múlva pedig megérkezett a szörnyű diagnózis: rosszindulatú petefészek-daganat, áttétekkel. Műtét, aggodalom, küzdelem, rossz hírek… Így telt a nyár. 2013. szeptember 6-án pedig jött az sms: Kata elment. Előző este még el tudtunk búcsúzni tőle, mind, akik végig mellette voltunk egy fájdalmasan rövid, de küzdelmesen hosszú nyáron. Nagyon fájt, ahogy haladt az idő, úgy hasogatott egyre mélyebben a hiánya. A könyvét karácsonyra kiadtuk, csodás kis kötet lett, egy itt maradt lélekdarab belőle. Manapság mennyire sokszor kellene a tanácsa, a két szóba belesűrített életbölcsessége, a tűpontos helyzetelemzése, a lágy hangja, a sírva röhögős, röhögve sírós beszélgetések Ócsán, ahogy szidjuk ezt a rohadt rendszert, ahogy kibeszélünk minden „arra érdemest”, s a végén mindig megfogadjuk: „Megcsináljuk, biztos is!”

Néha még megnyitom az egykori emailjeit, s már képes vagyok mosolyogva olvasni, sőt, van, hogy fel is röhögök azon a rakás hülyeségen, amit összehordtunk annak idején, mikor hol ő volt rossz passzban, s én húzgáltam ki a hajánál fogva, hol meg fordítva.

Néhány napja egy másik Kata is elment. Ő nem napi kapcsolat volt, de lélektárs. Egy olyan erős energiákkal megáldott, csodálatos teremtés, aki, ha levelet írt, vagy csak üzent, „kisült” a képernyő. A Jobbik révén ismerkedtünk meg, ők a férjével, Andrással már a 2003-as párttá alakuláskor velünk voltak, s azóta soha meg nem kérdőjeleződött bennük az elkötelezettségük. Számos válságot éltünk át együtt is, külön is, de Kata (vagy ahogyan a Facebook-on használta: Katja – ó, mennyire illett hozzá ez a név!) mindig tudta, mikor kell öt mondattal lelkesedést önteni belém, bátorítania. Mindig azt mondta nekem, én olyan erős vagyok, hogy nem kell félnem semmitől. Mondta ő, nekem. Legutóbb január végén találkoztunk az évadnyitón. A rendezvény végén sokakkal beszélgettem, jól éreztük magunkat. Ő csak odalibbent, adott két puszit, s azt mondta, most nem rabol el egy közös kép erejéig, „meghagy másoknak”, majd legközelebb fotózkodunk.

Már nem lehet legközelebb. Május 23-án döbbenten olvastam a férje oldalán, hogy Kata reggel elájult otthon, s még estére sem tért magához. Ahogy később sem, de akkor ezt még nem tudtuk. András azt kérte mindenkitől, imádkozzunk a feleségéért, mert ő nagyon hisz ebben, s erőt merít a fohászokból. Aztán június 9-én délután jött az üzenet: Kata elment. Fiatal volt és szép. És most már mindörökké fiatal és szép marad. Mint a példaképe, Diana hercegnő.

A nagy érzelmeinket mindig uniformizált közhelyekkel fedjük el. Ha örömhír érkezik, „Szívből gratulálunk!”. Mindannyian, kivétel nélkül. Ha sikerről hallunk, „Jaj, de örülünk!”. Ha távozik valaki, „Legyen neki könnyű a föld!”. Mindig. Félünk kiadni azt, ami valójában bennünk van. Pedig van bennünk más is, mélyebb, egyedibb, személyesebb. De talán már mondani sem tudjuk, pontosan megfogalmazni sem. Vagy nem merjük, hogy ne fájjon.

Én megengedem magamnak, hogy megéljem az érzelmeket. De érdekes módon belül működnek. Hónapokig, évekig rágnak. A jó is, mégsem tudok eufóriát produkálni, s a rossz is, mely nem ríkat meg. Csak hordozom belül, mélyen, sokáig. Nem múlik, csupán idővel tompul, mígnem egyszer békés-derűs-hálás emlékezés lesz belőle. Hálás, hogy ismerhettem azokat az embereket, akiktől búcsúznom kell, mert hiszem, hogy általuk több lettem. S talán ők is általam.    

Nem tudjuk, mit hoz az élet. Mit ad a következő perc, óra, nap. Kötelességünk hát köszönni mindazt, akit és amit kaptunk. Ameddig csak lehet.