Ezt a bejegyzést a müncheni trambulinpark kávézójában írom. Lassan hagyománnyá lesz, hogy minden külföldi városban, ahol járunk, és ahol van persze, meglátogatjuk az ottani ugrókomplexumot. Beninek a pattogás, a szaltók az élete, miért ne szereznénk neki örömet?!
Jó rég megállapodtunk, hogy nem halmozunk javakat; ha van egy kis rávaló, azt inkább elutazzuk, hogy együtt lehessünk és közös élményeket gyűjtsünk. Benedek nem követelőző gyerek, soha nem veri a földhöz magát semmiért, a trambulin az egyetlen szenvedélye. Nekünk meg ő. ;)
Szóval: Münchenben vagyunk egy villámutazáson. Tegnap érkeztünk, az arab negyed kellős közepébe. Nem tudom, hivatalosan van-e arab negyed, de a városrész, ahol megszálltunk, nagyon úgy fest. De nem csak „muszlimokkal találkoztunk”, hanem keresztény szenttel is. A Szent Péter templom rejti ugyanis Szent Munditia felékesített csontvázát, aki a 4. században halt mártírhalált. A hagyomány szerint a Rómából kivezető utak mentén számos katakombára bukkantak munkások a 16. század végén, melyek rengeteg csontvázat rejtettek. Valószínűleg ide menekültek az üldözött keresztények a rómaiak elől. A 16. századtól a templomok „versenyeztek” azért, hogy még a legkisebb kegyhely is büszkélkedhessen egy mártír és/vagy szent csontvázával. Ezeket a maradványokat apácák és szerzetesek a legnagyobb pompával díszítették fel, így bocsátották a hívek szeme elé. Szent Munditia is gazdagon ki van cicomázva, a kezében pedig egy kelyhet tart, melyben a legenda szerint porrá vált vére van. Beni első kérdése, mikor meglátta: - Nem fogok rosszat álmodni? – de aztán tátott szájjal hallgatta a történeteket. Ahogy ma délelőtt is nagyon figyelt, amikor Gábor az Olimpiai Parkban mesélt a ’72-es olimpián történt merényletekről is. S mivel hihetetlen memóriája van, biztosan jó sokáig emlékezni fog ezekre a dolgokra. Sokkal tovább, mint akár egy új játékra emlékezne.
Münchenben most járok először, ám a felnőtté válásom egyik sarokköve ehhez a városhoz kötődik. 1994-ben a szüleim egy társasággal kiutaztak a müncheni sörfesztiválra. Én 16 éves voltam, Jucus pedig 12, pont annyi, amennyi Benike most. Anyukám és apukám úgy gondolták, elég nagyok és felelősségteljesek vagyunk már ahhoz, hogy néhány napra magunkra hagyjanak otthon. Akkor még csak vezetékes telefon volt, nem tudtak ötpercenként ránk csörögni, mégis vállalták, mert bíztak bennünk. Mi meg nem éltünk vissza ezzel. Nem lógtunk a suliból, nem rendeltünk orrba-szájba pizzát, és nem volt ötnapos házibuli sem. Összefogva mindent ragyogóan megoldottunk. És nagyon élveztük. Hogy bíznak bennünk és azt is, hogy képesek vagyunk ellátni magunkat.
Ma már más a világ. Nem tudom, Benit mikor merem egyedül otthon hagyni, s azt sem, ő mikor akarja ezt. Egyelőre sem ő, sem én nem állunk erre készen.
De most nem is ez a fontos. Hanem az, hogyha lenézek a trambulinteremre, a fiam csatakosra izzadt buksiját meg a kipirult arcát látom, rajta a fülig érő szájával. Helló, München!
