- „Hull a szilva a fáról,/ most jövök a tanyáról/sej-haj, ruca, ruca/kukorica derce” – vagy valami hasonló. A szövegre már pontosan nem, az érzésre azonban világosan emlékszem: a jeges veríték kivert, amikor az énektanárnő felszólított, hogy na, akkor most feleljek. Pontosabban énekeljek: jegyre. Felállva, harminc gyerek előtt, azzal a sehanggal, sehallással, ami adatott. Mivel a szöveget általában tudtam, megúsztam egy hármassal vagy négyessel, de a megszégyenült állapot napokig kísértett.

- Vagy amikor 12-13 évesen, kövér kamaszlányként, ide-oda csapódó mellkezdeményekkel, ám nagyon is kifejlett derékhurkákkal egy elasztikus, királykék tornadresszben kellett rónom időre a köröket az iskolaudvaron, 1500 méteres futás gyanánt. Olyan 8-9 perc alatt abszolváltam a feladatot, miközben tudtam, hogy a suli népe óra közben intenzíven unatkozva bámul ki az ablakon, s pukkadozik a röhögéstől, ahogy vaskos combokkal, szarrá izzadva vergődök a betonon.

- Matekból rettenetesen tehetségtelen voltam. Olyan negyedik körül lemaradtam valahol, és soha többé nem tudtam felvenni a fonalat. Felsőben a tanárom közölte is a szüleimmel, belőlem semmi nem lesz, örüljek, ha egy szakiskolában elsajátítom a kézilány- vagy feketemosogató szakma minden csínját-bínját. Igazi szakbarbár volt (azóta sem bocsátottam meg neki), azt nem nézte, hogy a humán tárgyakból messze az átlag felett teljesítek, elkönyvelt debilnek és kész.

Ezek az élmények húsbavágóan jöttek elő, mikor olvastam csütörtökön, hogy a parlament fideszes része megszavazta a köznevelési törvény módosítását, mely Taigetosz-törvény néven vonult be a köztudatba. A lényege, hogy többé nem kapnak felmentést a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek – diszlexiások, diszgráfiások, diszkalkuliások – az osztályzás, vagy akár egyes tantárgyakból való vizsga alól, ezzel is „motiválva” szülőt, diákot, iskolát a nehézségeik leküzdésére.

Ahogy fentebb írtam, nekem semmilyen tanulási nehézségem nem volt, jó tanuló voltam, afféle güzü típus, magolós, szorgalmas, mindenhová felvettek, ahová szerettem volna, de még így, kvázi stréberként is értek roppant megalázó helyzetek.

Aztán most nevelek egy 11 éves, különleges gyereket. Papírunk nincs arról, hogy Benedek más lenne, mint a többiek, nem „diszes”, de egészen kicsi korától más. És bizony küzd is ezzel, küzdünk is ezzel, mert akárhogy akarja, akárhogy szeretnénk, az istennek se lehet belegyömöszölni abba az egyensorba, amelyet a meglehetősen avítt oktatási rendszer elvár.

Anno az óvodai pszichológus – frissen diplomázott, gyermektelen, könyvszagú okosságokkal operáló, huszonéves lányka – egyszer behívott bennünket, s közölte, Benedek kórosan szorongó és fejlesztésre szorul. A depit abból szűrte le, hogy a gyerek csak tollal (kék vagy fekete) volt hajlandó rajzolni, s ez az Atkinson-könyv szerint a szorongás, sötét gondolatok kivetülése. Hiába mondtam, hogy a fiam utál rajzolni, rühelli az alkotást, ezért lusta színeket használni, előbb túl van a feladaton, ha a kezébe kerülő tollal vagy grafitceruzával letudja. Nem, nem fejleszteni kell - mondták. Rájuk hagytam.

És innentől elszabadult a pokol. Egyszer elvittük a nevelési tanácsadóba, ahogy a pszichológus kérte, de az ottani „szakember” közölte, ilyen gyerekkel még nem találkozott, mert hiába szól neki, hogy vége a játéknak, a négyéves tovább nézegetné a gyönyörű, színes csodapalotát, ami a foglalkoztató helyiségben van, s ez skandalum. Mondanom sem kell, nem vittük oda többet.

Aztán járt logopédushoz, heti kétszer, az óvoda keretein belül, ötévesen, megpakolva tengernyi házi feladattal, s olyan durva számonkérésekkel, hogy a gyerek minden foglalkozás előtt merő stressz volt, rágta a pólója nyakát, így pár hónap után el kellett beszélgetnem a pedagógussal, hogy fejezze be a terrorizálást.

Vittük még ilyen-olyan fejlesztésekre, amelyekről maga Beni mondta egy idő után, hogy úgy beszélnek vele, lassan, vontatottan, szájba rágva, mintha bolond lenne, s ő nem akarja magát ketyósnak érezni, ne menjünk ilyen helyekre.

Végül már mi is úgy éreztük, hogy a gyereknek semmi baja, legfeljebb másként gondolkodik, másképp reagál, mint a többi, de ha továbbra is hurcoljuk ide-oda, attól lesz baja. Mert belebeszélik, hogy beteg.

Az iskolában öt éve az első padban ül, mert szórakozott, álmodozó, pereg a belső filmje, s elkalandozik. Van tanár, aki ezt nem tolerálja, mert nem tud vele mit kezdeni, nem érti, többször voltunk már elbeszélgetésen nála.

Benedek igenis más. Kimagaslóan intelligens, fantasztikus humora van, elképesztő szókincse. De nem jó tanuló. Képtelen magolni, s ha adott pedagógus nem tudja motiválni, nem tudja lekötni, akkor bizony csak testben van jelen. Az első sorban. És szorong. A számonkérések előtt retteg, rágja, amit rágni lehet, az iskola az első számú stresszfaktor az életében. Dolgozatokra tanulnunk kell vele, felolvasni, elmagyarázni, jelen lenni. Amit tudunk, megteszünk. Különóra, szakember, figyelem. Úgy, hogy nincs papírunk arról, hogy nehézségei vannak. És mégis. Nem vagyunk érdektelenek az előmenetele iránt, igenis motiváltak vagyunk, mi, szülők is, a gyerek is, s az iskolában a pedagógusok többsége is segítőkész. És bizony sok-sok ismerősünk, barátunk küzd ugyanígy, a gyermekével együtt.

Mivel az enyémnek – papíron – nincs tanulási nehézsége, semmiből nem kapott volna felmentést eddig sem. De nagyon nehezek a mindennapok; a világ iránt érdeklődő, nyitott fiam bizony öt év alatt úgy megelégelte az iskolát, hogy sikítófrászt kap, ahányszor csak emlékeztetem, még jóval több van előtte, mint mögötte.

El tudom képzelni azokat a családokat, ahol „diszes”, vagy egyéb zavarral küzdő gyerek van. Ők mennyit harcolhatnak, mennyit szenvedhetnek a kisebbségi komplexustól, a kiszolgáltatottságtól, attól, hogy most már gyógypedagógus sem kell igazán, hogy speciális képesítés nélküli pedagógusok is „fejleszthetnek” arra rászoruló diákokat stb…

Nem jól van ez így. Ebben a felgyorsult, információ- és ingergazdag világban szinte minden gyerek szenved valamilyen formában, küzd valamivel. Nekünk, szülőknek nagyon észen kell lennünk, hogy megóvjuk őket mindentől, hogy jelen legyünk, ha kellünk, hogy a milliónyi kérdésükre megnyugtató válaszokat adjunk, hogy segítsünk nekik „leengedni, kikapcsolni, pihentetni” az agyukat. Ehhez a kormányzatnak és az oktatáspolitikai irány szerint működő intézményeknek is partnernek kellene lenniük, speciális szakemberekkel, felkészülten, az új kor generálta új kihívásokkal lépést tartva, új képzéseket nyújtva.

Ehhez képest visszalépés van, felszámolás, sóval behintés és cinizmus. Szülőre, diákra, pedagógusra mutogatás. Aztán jönnek a lesújtó PISA-eredmények, amikor szintén lehet az iskolákat szidni, és jönnek a statisztikák, melyek szerint a felsőoktatásba készülő diákok tekintélyes része is külföldre menne. Futna el innen, ahogy a lába bírja, s vissza sem nézne.

Nem nagyon értem, mi zajlik a döntéshozók fejében, akik túlnyomó többsége bizonyára szintén szülő. Mindenesetre megdöbbent, hogy míg a retorika szintjén minden „nemzeti”, addig a gyakorlatban építenek le, sorvasztanak el mindent, amitől ez a nép egyszer tényleg nemzetté válhatna. Erős, öntudatos, a különbözőségeket elfogadó, a nehézségekkel küzdőket támogató, bátorító, összetartó közösséggé.